Pillantás a csöviszállóra

A meleg itt is szigorúan dunsztos állapotokat idézett elő. Dőlünk jobbra balra. Shoppingolni sem érdemes, mert itten sparsam üzemmód van – nem nagyon légkondisak az üzletek. Délelőtt kajavásárlás, főzés és egy kis alvás. Csipogi megint kidőlt.

Mégis nekivágunk a shoppingolásnak – meg hát a kinézett bolt apa munkahelyének irányában áll. Kellemest a hasznossal. Forever 21 – nem, nem akarom megállítani az időt… De szeretem ezt a boltot, illetve szerettem az USA-ban. Bementünk, 4 emelet, izzasztó meleg. A bolt előtt megszólított egy 16 éves forma fiúcska: magyaroknak tetszik lenni. Ja, tetszik vagy nem tetszik…. Kedves volt, nyelvtanfolyamon van itt, örült nekünk.

Szóval boltba be, a finn szauna kutya füle ehhez képes. A kínálat brutál 80-as évek színei és formái – mindez  olyan anyagokból elkészítve, hogy a láttán elhasználsz egy tubus hónaljdezodort. Viszont Lili halálosan boldog volt a ruhákról lehulló csilivili díszektől, amit szépen összeszedett és a zsebébe dugdosott. Boldog volt, hogy kincset talált. Én meg egy 7 Jurós gatyát, azt kalapkabát (-ot sem).

 

Órára rátekintés – ajaj – kinézett játszótér meglátogatásra alig-alig idő maradás, mert apa végez mindjárt.

Ezerrel tekerés. A játszótér cirkuszt formáz, manézzsal, akrobata-kellékekkel, elefántos csúszdával, szolid bohóccal, huncut majommal, mamut csúszdával, vándorcirkuszos kocsival. Zseniális, egyszerű. Ó boldog gyerekkor, köszönöm, hogy felidézhetlek és csúszdázhatok megint. (Ha nem is ezen a napon, de magam is meglátogathattam eme remek játszóteret. Amúgy nincs ellenemre a nap végén egy laza játszózás, amennyiben nem minden gyerek rajtunk lóg fél órán belül, ami itt is megtörtént. Na jó nem minden, de nem is volt félóra! Lehettem a pótapja, miközben az igazi, fülessel a fején az árnyékban feküdt, végre valaki játszott a kölkével.)

Rohanva játszás után indulás apa munkahelyére, ami egy hatalmas vörös téglás épület komplexum. Bocsánat, ha a jó ízlést teszem most próbára – de Auschwitz főépületeire emlékeztető együttes. Egyebekben átmeneti és családos hajléktalanszálló, nem eseménytelen, de pontosan megfogható feladatokkal.

Megérkezünk. Udvarban hinta, és grillező csövibácsik. Egy földszinti ablakból szénfekete kiskölök kukkol ki és integet – késő van, már nem jöhet játszani.

Ügyelet átadása  – és  "napihorror" elmesélése (drogos ember kilakoltatása rendőrös, mentős segítséggel) után lassan hazaindulunk. Este 8 van, és 12 km-t még tekerni kell.

Helyi lakók jönnek – szép fehérkislány hintázik, fehér anyuka asszisztál – „ugyeittlaknak”? Kérdeznék néhányat?”  szólt enyhén tört németséggel és érezhető felháborodással a hangjában egy asszony.

Öööö - mi nem itt lakunk...(Ezt a részt erős érintettség okán nem részletezem, aki tudja tudja, aki nem, annak meg úgyis mindegy. Történt, hogy első ügyeletem alkalmával szaladtam bele egy esetbe, ami otthon rutin, itt azért kérdéseket vet fel, már ami a protokollokat illeti. Maradjunk annyiban, hogy nem Magyarország. És de, otthon is ellátnak, otthon is kijönnek, otthon is elvisznek, DE egyik szerv sem azzal kezdte, hogy minek hívtuk ki őket. Lehet szerencsénk volt, ahogy otthon is lehetne. Az emlékeim szerint viszont a hívások legalább 2/3-ában a legfinomabb jelző a gigaparaszt volt. Vajon mé?)

Biciklizés haza a szürkületi forróságban, a parkok zöldje és a Spree folyó hűvöset áraszt. Apa elkápráztat, mint ismeretségünk kezdte óta annyiszor – már itt is megismeri arcról a csöviket – na jó a nevüket még nem tudja. De hiszen alig 3 hete vagyunk itt).