Szóval apa a bányában. Az idő
éjszakára kiválóan lehűl, úgyhogy reggel 10-kor, amikor ráróra pattantunk
Lilivel, aki egy pattogóscukorral bevont jégrémet szopogatott, majdnem egy
könnyed kardigánért kiáltottunk.
Szépen kényelmesen gördültünk a Hackescher
Marktra, ami egy színes, - este zajos,
reggel nagyanyók és nagyapók kávéskanál zörgésétől és a turisták fényképezőgép
„csattingatásától” hangos – tér. Az S-Bahn felüljárója alatt gusztusos
éttermek, kávézók, biobolt található. (Úgy tűnik itt elég nagy a BIOMÁNIA.
Összehasonlítva a biotermékek árát a hagyományos mérgezettel nem olyan
egetrengető a difi. De jegyezzük meg anyósomék bölcs mondását: BIO az, amit
éjszaka permeteznek!!!!!
A Hackeschen Höfet jól kinéztem a
Zutikönyvből. Különleges belső eleganciával és elvarázsolt kis designer
üzletekkel rendelkező udvar-labirintus. Tényleg bájos, de nem magyar
közalkalmazotti pénztárcának való árakkal. Ampelmann-t ismét megszeretgettük –
a boltban lévő közlekedési lámpa 20 másodpercenként vált – el kellett játszani,
hogy megállunk, elindulunk, megállunk, elindulunk...
Kiléptünk a Rosenthaler str.-ra és be- bekukkoltunk a házak belső udvarába. Egy szétgraffitizett udvarra lettünk figyelmesek és be is fordultunk izibe. (Sajnos a Tacheles már nem látogatható, de ez egy kis utánérzése lehet). Kinyomoztam, mert a Zutikönyv nem említette, hogy ez a Schwarzenberg Haus A kis udvar belsőből nem néztem ki, hogy három múzeumot is rejt (aki emlékszik még a Chokito reklámra: „ne ítélj előre”). Az udvar által sugalmazott hangulat semmiben sem passzol a múzeumokban kiállított témákhoz. (vagy mégis???)
Lássuk csak itt vagy egy
hiperelvarázsolt kiállítás – erősen kortárs. Ez eddig oké.
Azonban itt található az Anne
Frank Centrum, a „Csendes Hősök” emlékháza és Otto Weidt múzeuma. Otto Weidt
hallás és látássérült zsidó embereknek adott munkát és védte, bújtatta őket,
akkor is, amikor a Gestapo napi ellenőrzéseket tartott nála. Még egy pánikszobát is kialakított erre célra. Kis üzemében
seprűket és keféket gyártottak.
Otto Weidt – egyebekben ingyenes
- múzeumába jól besétáltunk. Az épület, régi berlini. A múzeumban dolgozó
bácsinak olyan szakálla volt, hogy le kellett volna fotózni: őszen, bezselézve
meredezett peckesen, hogy azt Kövér László bajsza is igen megirigyelte volna.
Lili rögvest elkezdte a Braille
írásos szövegeket dörzsölgetni – és csodát láss – a bácsi nem akart keresztre
feszíteni gyerekestül, hanem megkért szépen, mondjam el Lilinek, hogy a kis
bogyócskák ragasztva vannak, s a dörzsöléstől lejönnek, hozzá lehet érni, csak
óvatosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése