Apa rabotajet 2.0.

Volt néhány punnyadósabb napunk – tegnap konkrétan 10-kor aludtunk. Viszont kitisztult a fejem annyira, hogy elkezdtem szépirodalmat olvasni, juhééééé!

Szóval apa a bányában. Az idő éjszakára kiválóan lehűl, úgyhogy reggel 10-kor, amikor ráróra pattantunk Lilivel, aki egy pattogóscukorral bevont jégrémet szopogatott, majdnem egy könnyed kardigánért kiáltottunk.

Szépen kényelmesen gördültünk a Hackescher Marktra, ami egy színes, -  este zajos, reggel nagyanyók és nagyapók kávéskanál zörgésétől és a turisták fényképezőgép „csattingatásától” hangos – tér. Az S-Bahn felüljárója alatt gusztusos éttermek, kávézók, biobolt található. (Úgy tűnik itt elég nagy a BIOMÁNIA. Összehasonlítva a biotermékek árát a hagyományos mérgezettel nem olyan egetrengető a difi. De jegyezzük meg anyósomék bölcs mondását: BIO az, amit éjszaka permeteznek!!!!!

A Hackeschen Höfet jól kinéztem a Zutikönyvből. Különleges belső eleganciával és elvarázsolt kis designer üzletekkel rendelkező udvar-labirintus. Tényleg bájos, de nem magyar közalkalmazotti pénztárcának való árakkal. Ampelmann-t ismét megszeretgettük – a boltban lévő közlekedési lámpa 20 másodpercenként vált – el kellett játszani, hogy megállunk, elindulunk, megállunk, elindulunk...

Kiléptünk a Rosenthaler str.-ra és be- bekukkoltunk a házak belső udvarába. Egy szétgraffitizett udvarra lettünk figyelmesek és be is fordultunk izibe. (Sajnos a Tacheles már nem látogatható, de ez egy kis utánérzése lehet). Kinyomoztam, mert a Zutikönyv nem említette, hogy ez a Schwarzenberg Haus A kis udvar belsőből nem néztem ki, hogy három múzeumot is rejt (aki emlékszik még a Chokito reklámra: „ne ítélj előre”). Az udvar által sugalmazott hangulat semmiben sem passzol a múzeumokban kiállított témákhoz. (vagy mégis???)

Lássuk csak itt vagy egy hiperelvarázsolt kiállítás – erősen kortárs. Ez eddig oké.

Azonban itt található az Anne Frank Centrum, a „Csendes Hősök” emlékháza és Otto Weidt múzeuma. Otto Weidt hallás és látássérült zsidó embereknek adott munkát és védte, bújtatta őket, akkor is, amikor a Gestapo napi ellenőrzéseket tartott nála. Még egy pánikszobát is kialakított erre célra. Kis üzemében seprűket és keféket gyártottak.

Otto Weidt – egyebekben ingyenes - múzeumába jól besétáltunk. Az épület, régi berlini. A múzeumban dolgozó bácsinak olyan szakálla volt, hogy le kellett volna fotózni: őszen, bezselézve meredezett peckesen, hogy azt Kövér László bajsza is igen megirigyelte volna.

Lili rögvest elkezdte a Braille írásos szövegeket dörzsölgetni – és csodát láss – a bácsi nem akart keresztre feszíteni gyerekestül, hanem megkért szépen, mondjam el Lilinek, hogy a kis bogyócskák ragasztva vannak, s a dörzsöléstől lejönnek, hozzá lehet érni, csak óvatosan.