A Balti tengernél még sosem
jártunk. Együtt. Berlinbe is elért a gigameleg – meneküljünk. Nincs messze, alig 250 km, és egyébként is
tengerre magyar. Alapvetően országon belül akartunk maradni, de apa kollégái
felhomályosítottak bennünket, hogy a lengyel rész sincs messzebb, király
homokos strand van és óccsóbb, menjünk inkább Świnoujście-be (basszus lengyel barátaink városnevei
kiejthetetlenek és emlékezetből felidézhetetlenek. Olyanok, mintha értelmetlen
betűsorokat kellene visszamondani, hogy a munkamemóriánkat vagy a rövidtávú memóriánkat teszteljék).
Egy dolgot felejtettek elmondani, hogy hajnal 5-kor
induljunk. ld. alább.
Nézegettük
a térképet: Te, itt van még egy az előbbinél is kiejthetetlenebb nevű hely, ide
menjünk! Ez lett Międzyzdroje.
Kicsit aggódtunk, hogy a tenger hőmérséklete nem a kánikulai Balatonhoz
szokott, fonnyadt testünknek lesz megfelelő, de a meleg nagy úr.
Szépen összepakoltunk, elkészítettük szendvicseinket és komótosan
nekivágtunk. Ez a legjobb szó erre, már hajnali fél
10-kor be is röffent a motor. Mi az a 250 km, laza 2 és fél óra, délben lent is
leszünk? Berlinből igen lassan
jutottunk csak ki, mindenki menekült. Árnyékban 35 fok van.
Viszonylag jó sebességgel haladtunk a Lengyel határ (helyéig). Az utolsó
útszakasz a régi M7-et megszégyenítő burkolattal rendelkezett. Pénzváltás,
továbbindulás… Na itt beállt b…meg.
Olyan dugóba keveredtünk, hogy a visszafelé lazán 2,5 óra alatt megtett
út 5 órásra sikeredett. Valószínűleg egész Lengyelország a tengerhez indult.
Stressz és dugótűrésből 5-re vizsgáztunk. Könnyesre röhögtük magunkat.
Elképzeltük: naplementére Międzyzdroje-be érés, városban órákat körözés mert
hely nem találás, végül besötétedés, medúzás vízbe belefagyás, édesvizű zuhany
nem találás, homokkal szétdörzsölt testtel hazaautózás…Azért
majdnem bejött.
Mikor megpillantottunk, hogy akár
át is kelhetnénk komppal Dániába vagy Svédországba elfogott a kísértés, meg
annak az érzése, hogy megyünk le a térképről…
És lengyel barátaink vezetési stílusa semmivel sem kielégítőbb, mint az
otthoniaké.
Végül délután 4-re meg is érkeztünk, valóban köröztünk egy kicsit, mire
megfelelően tengerpartközeli helyet találtunk. Cöcö,
szétb******tt az ideg, hogy itt vagyunk ebben a szájbatekert kisvárosban,
mindenhol tilos parkolni, ahol nem, ott meg nincs hely. És még anya is adta
alám a lovat, hiába, meleg volt na! Vállunkon a szajréval levonultunk a
vízre. Feltárult előttünk Siófok (a legrosszabb formájában). Paradicsompirosra
és bronzolajbarnára sült emberek tömegei hömpölyögtek a tengerparttól nem
messze lévő sétányon, ahol mindenféle utcai zenészek, attrakciót bemutatók zűrös kavalkádját lehetett kisebb
csoportokban megtekinteni.
És átverekedtük magunkat a plázs-ig. A tenger hullámzik, homokos part –
és egy napernyőt nem lehetett leszúrni. Apába beleállt az ideg… és viszonylag
gyorsan kerített két dobozos sört, hogy erőt merítsen az előtte álló élmény
mélyebb megéléséhez. Hát de tényleg! Ott kellett volna
az egésznek hátat fordítani és hazamenni ….! EMBERTELEN TÖMEG!!!
Berendezkedtünk és halált megvető bátorsággal indultunk a hidegnek vélt
vízbe. Persze közben hatalmába kerített bennünket a tengerezés-élmény, sőt a
víz is sokkal kellemesebb volt. Lili pedig egyenesen extázisba jött a
hullámzástól, a sós íztől (ami nem is annyira sós, mint mondjuk az Adria, de
mégis). Lassan a népek is pakolni kezdtek, indultak haza, mi pedig este hétig
strandoltunk. Majd elindultunk a móló felé, ami impozánsan nyúlt be a tengerbe.
No de, ami rajta volt – az a „konzumálj, éljél, szórakozzál”: a Hello Kittys
játékautótól, a talpig öltönyös kintornás bácsiig minden, de minden (tán még
halott német katona is, csak azt jól elrejtette a tömeg).
Egy könnyed XXL-es hot dog elfogyasztása (egyszerűen
nagyon rossz volt és hát a kelet az kelet, egy chibattában 2 virsli az XXL és
vagy fél kiló káposztasaláta, de valami olyan ízesítéssel, hogy ooooáááááá)
után indultunk jó kis 32 fokra melegedett berlini otthonunk felé). Éjfélre
megérkeztünk, és tényleg nem volt hideg…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése