Prenzlauer Berg – itt akarok lakni!

 

Miért is? Mert megfogott. Szavakkal nehéz visszaadni a hangulatát, úgyhogy képes dokumentáció következik.

Apa persze azt mondja sznob, elitista törekvéseim vannak, mert ez amolyan felkapott hely manapság (apának is tetszett, de lakni valahol többtényezős történet. Ezt a kompromisszumot nem biztos, hogy megkötném. Na!). A Zutikönyv azt mondja ez volt a 19. században Berlin legszegényebb és legsűrűbben lakott negyede. Az idők változnak.

 

 Pedig egyszerűségében rejlik a szépsége. A főúttól távolabb kis utcák rejtőznek, hatalmas fákkal, parkokkal és Fahrradstrassé-kal (utca bringások számára), amiken a megengedett sebesség autóval 10-30 km/óra között mozog. Minden sarkon játszótér – ugye ez egy 4 és fél évessel nem elhanyagolható szempont, már csak azért sem, hogy a szülők se unják meg a játszóterezést. A játszóterek és parkok körül könyvesbolt, kávézó-fagyizó-kebabozó-pizzázó.

Aztán itt van az Onkel Philipp játékműhely. Zseniális ötlet, kissé őrült emberrel, új és régi játékok garmadával a jelenből, a múltból és talán a jövőből is. Philipp bá begyűjtötte a világ összes játékát egy 100 négyzetméteres boltba. 

Nemcsak elad, hanem javít is, gyűjtőknek csere-bere lehetőséget biztosít. Mondjuk a használt játékok nem túl olcsóak (legalább is a Kiezkind-beli bolhapiachoz képest). Nyilván, ha itt dolgoznék, ez nem lenne kérdés – mert ahhoz képest nagyon is jó árai vannak. Hja, a rothadó kapitalizmus! 

Itt van  a Kiezkind, amiről már a bolhapiac kapcsán említést tettem. (Az ötlet egyszerű, mint az ék! Egyébként meg egy „közterest” nem látni, mondjuk kertészt se, és a parlagfű is égig ér a város közepén. Kíváncsi lennék arra, hogy a puding, allergiás németek miért nem basszák 5 millióra a kivirágzott és felmagozott parlagon heverő fűért „felelős” tulajdonosokat. Megkérdeztem a helyieket, hogy a sok ápolatlan park vajon az öko-biotudatossággal függ össze, vagy hogy. A válasz meglepő volt, nincs pénz lenyírni, kihúzni, rendben tartani. Érti ezt valaki? Miközben dübörög a gazdaság, a segélyek meg verik az otthoni diplomás béreket. Ha anya sznob, hadd legyek demagóg). Mindig rácsodálkozom: kávézó, sütiző, szendvicsező. Gyerek és felnőtt méretű asztalokkal. Beltéri homokozó a cudarabb időkre. Kipakolva a legkisebbeknek való játékok mellett számtalan műanyag, lábbal hajtós autó, hintapáci, roller, 3 és kétkerekű egyaránt. Aranyos gyerekeket össze lehet ereszteni, a szülő pedig elfogyasztja reggeli kávéját és megbeszéli mellette az élet és a pelenka tartalmának fontos dolgait.

Tartanak havi rendszerességgel gyerek-kultúr napokat, meseolvasással.

A játszótereken kölcsönjáték-állomás működik: azaz nagy Ikeás dobozva bédobálva a közösen használható játékok, aki akar, tehet hozzá a saját meguntjaiból (Erre a dologra se kellene azt a kérdést feltennem, hogy miért nem tud ez működni otthon? Most komolyan, hova a francba viszi a parasztja minden egyes alkalommal a műanyag szarokat a Városligetből? Nem lenne kényelmesebb, hogy semmit nem kell kivinni, mert ott van? Ááááááááááááááá!).

 

Aztán itt van az impozáns Víztorony, ami 1847-ben épült és az ország első vezetékes vízrendszerének tartalékait itt tárolták. A torony sötét oldala (ld. Szauron birodalma), hogy alagsorában volt az első „korai koncentrációs tábor”, ami inkább rögtönzött börtönként szolgált az 1930-as években a lázadó kommunisták, egyéb rendszerellenes elemek és a zsidók számára. Ma lakóháznak tűnik, olyan, mint egy elvarázsolt kastély

 (A KZ-re vonatkozó táblát ugyan nem találtuk meg, ellenben a játszón – hol máshol – egy zseniális, manuális markológéppel lehet a gyerekeket elkápráztatni és megismertetni a világ csodáival. Történt is ez, apa megmutat, markol, majd egy elhullajtott köldökcsonk felszínre kerülésével át is mentük a majd minden játszón található beépített trambulinhoz).

A Kulturbrauerei – azaz kultúr-sörfőzde, hatalmas épületkomplexum korábban a Schultheiss sörgyárat szolgálta, ma szórakoztató és kulturcentrum.

  








Itt vannak a kedvenc parkjaim: Kollwitzplatz, Helmholzplatz, Humannplatz és  néhány pillanatkép!

Schloss Charlottenburg

Szent Ég! Napjaink vannak hátra, ide nekem Berlint. Még egy kastélyt sem láttam – leszámítva kívülről - kerékpáros perspektívából a köztársasági elnöknek otthont adó Schloss Bellevue –t a Tiergartenben.

Guglimepszbe megnézem, alig 12 km. Ez nincs messze (de azt nem írták, hogy az út gyakorlatilag felfelé megy végig). Az idő ismét esőre áll. Esőcuccokkal felmálházva elindulunk. Enyhén kidögölve érkezünk meg – nem tudom fázom-e vagy sem (utóbb kiderül, hogy jól megfázom). Gyermek, miután a bringásülésben, szélvédetten végigüli a túrát – rákezdi a „kergetőzzünk!” című műsorra. Nyilván már csak erre vágytam.

A kasszánál hosszú sor kígyózott, úgy döntöttünk megelégszünk a kastély kert adta szépséggel. Lili nem igazán elégedett, sok a séta, kevés a számára is izgalmas látvány. Hiába próbálom győzködni, hogy nézd, milyen szép aranyozott fotel van a koncertteremben...

 Elsétálunk a Mauzóleumig, ahol 2 Juróért megtekinthetnénk Lujza királyné és egyéb Hohenzollern dinasztiához tartozó nemesek felséges sírhelyeit. De továbbállunk. Egyszer csak a fejünkre esik egy makk. Gyereknek ugyan a gravitációval kapcsolatos különleges belátásai nem születnek, de rájön, hogy egy kastélypark is tartogat izgalmakat. Az angolkert tényleg látványos, a tóban úszó, látogatókat szolidan tarháló kacsák is bájosak. Én meg fázom, nagyon. A nyári lak megtekintése csak a kastélybelépővel lehetséges - ezt pedig mi nem váltottunk.

Másfél óra elteltével továbbállunk Berlin egyik legnagyobb bringaáruházába – táskanézőbe.  

Kissé bizonytalanul közelítek a cél felé – és a kerékpár úton a menetiránnyal szemben haladok, vesztemre. Egy kissé idegbeteg figura teljes lendülettel és kitérési szándék nélkül jön felém és az öklét rázza… Annyira elszoktam a bringázás közbeni attrocitásoktól, hogy majd kiugrik a szívem – pedig istenúccse nem vagyok az a csendes típus.

A boltban a Gyermek megőrül, hogy legyen neki zára. És lesz. Szép kék, mert mint állítja már leszokott a rózsaszínről. És lesz neki pónis csengője is. Áll a begyűjtött kincsekkel és olyan szemekkel tekint rám, hogy nemet alig lehet mondani.

Potsdamer Platz

Szombaton végre a Németországban fellelhető szociális hálónk egy fonalába belekapaszkodtunk – kevésbé metaforikusán: Tőlünk 100 km-re élő magyar barátainkkal találkoztunk. Egész napos program – a magyar játszótársara kiéhezett gyerekek összehangolódása megindult...

Közös vasárnap. Menni kéne, menni kéne…

Pihenni is kéne – de időnk oly kevés maradt. Fáradtak vagyunk, de szedjük ki a városból, amit gyerekkel adni tud.

A Potsdamer Platz jó választásnak tűnik. Könnyen bejárható, színes, érdekes. Közepén az első elektromos közlekedési lámpával.

A teret a második  a második világháború utolsó berlini csatájában a földdel tették szinte egyenlővé, a FAL pedig kettéválasztotta. 1992-ben kezdték el újra (újjá) építeni. Mondhatom nem sikerült rosszul.

A Fal néhány eleme összegraffitizve és a világ összes nemzetének gyermekeinek szájából megrágott rágóval megtapasztva könnyen észrevehető. A Fal elemei között fotók az "ilyen volt, ilyen lett" állapotot mutatják.

Berlin fölött az ég

A tér egyik része mini-Amerika. Felnézek az égre és megelevenednek New York felhőkarcolói. A Sony Center ultramodern épületegyüttese számos irodának, kávézónak, Berlin legnagyobb mozijának ad otthon. Itt található a Film-Múzeum többemeletes kiállítása is.

 

 

 

Itt állt a Hotel Esplanade – ami a háború előtti világ luxusának emlékezete. A térrel együtt került igen romos állapotba. A Sony Center építésénél kikötötték, hogy ezt nemcsak helyre kell állítani, de be is kell építeni valamilyen módon ebbe a nagyon is XXI. századi üveg-palotába. Mivel néhány méterrel távolabb állt jelenlegi helyétől, így légpárnákon szállították át.

Szóval a szálloda üzemel, étterme üzemel. Az új üvegvitrin mögött őrzi a régit. S erről is az jut eszembe, hogy Berlinben nagyon sok minden fér meg, el egymás mellett zavartalanul, sajátos harmóniában egymással.

Ami pedig gyerekekkel együtt élvezhető program lehetett volna (de Berlin visszavár) a Legoland. Odáig jutottunk, ha neten rendelsz jegyet, akkor olcsóbb...


   
 

Park am Gleisdreieck – újratöltve

Lenyűgöz az a fajta tudatosság, ahogy emberivé és élhetővé tesznek egy többmilliós nagyvárost. Ha már város és jó nagy, és jó sok ember lakja, akkor legyen zöld. Nem a város szélcsatornáit elzáró plázák épülnek, hanem parkok és játszóterek. Parkok, aminek van kijelölt Grill-sütő helye, ahova a városi ember kertes ház hiányában kivonul a barátaival. Ilyen például a Monbijou Park Berlin szívében. Ha este vagy hétvégén átsétál, bringázik az ember rajta, tömény grillszag, kemping asztalok, embercsoportok családok, barátok, fiatalok-idősek sürögnek forognak esznek-isznak.

De most a Park am Gleisdreieck-et jöttem éltetni... Mivel nagy szemeket meresztettünk egy ilyen park kialakításán – apát rávettük, hogy végre munkamentes óráiban elinduljunk valamerre. Nagyon nem kellett győzködni.

 

Végre égszínkék Berlin fölött az ég. Kissé hűvös. (A hajam letettem, reggel 9 fok volt). Áttekerünk a West Parkba – a másik részt csak megmutattuk.. A West Park felé vezető gyalog -és bringaút egy vonatfelüljáró alatt halad át. Olyan, mintha mondjuk New York külvárosában kolbászolna az ember – elhagyatott, vonatkerekek csattogásától zajos. És az ipari vágányok beépülnek a környezetbe. Elénk tárul egy nagyobbaknak is való játszó-terület. Beépített trambulin, kosárpályák, valami forgó-kütyű. Mindez az S-Bahn vasszerkezete alá építve. És mégsem tűnik bizarrnak. Persze kisgyerekeknek való játszó – mellette 3 vagy 4 Petanque pálya. Továbbhaladva megpillantjuk életünk játszóterét. A képek beszélnek – és a foltosra vert lábamat nem posztolnám.

Már az idő halad – apának valami "drogos-fapados meetingre" kell menni a város másik végébe, de bizarr szoborszerűségeket pillantunk meg és házakat… jesszus itt laknak?

Valószínűleg, a park-projekt útjában állhatott néhány hobbi kert. De annyira nem, hogy ledarálják őket. Így az elvarázsolt kis kávézó mellett néhány kertecske, bennük gyerekjáték, veteményes, elvarázsolt „mézeskalács házikó” mind ott sorakoznak. Közben elérjük a következő S-Bahn felüljárót is.

Egyébként látható, hogy a park még mindig épül-alakul.

Ja, és a sportpályákig el sem jutottunk.

Azért a gördeszkás és kosárpályára vetettünk egy gyógypillantást.

 

 

Azért felmerül bennem a kérdés, vajon mibe is tellene egy kis helyes büfé, néhány kosárpálya, egy-két beépített trambulin (nem, nem az ötszáért 2 perces), néhány ping-pong asztal és strand röplabda pálya installálása a mondjuk Népligetbe. Netán egy nagyobb foghíjtelken egy kis fás-bokros parkocska kialakítása parkoló vagy irodaház helyet?