Munkanap. Lilivel kettesben
indulunk játszó-felfedezésre. Sitty-sutty oda is találunk. Kezd összeállni a
kép, hogy mi merre van! Ámulunk-bámulunk, sarazunk, pancsolunk. A nap ezerrel
süt.
A hazafelé úton valaki átka
foghatott rajtunk…
Lilit egy éves kora óta szállítom
bringán, és nem a születése előtt tanultam meg két kerékkel közlekedni. Mindig
bennem volt, hogy mi lesz, ha egyszer elpadlózok… és végre megtudtam.
Basszus pontberlinben, pontbringaúton….
Át szerettem volna ugratni egy szennyvízszippantó csövön, mert jól azt hittem,
hogy puha és nehéz. Ám könnyű volt, merev és csúszós.
Az ijedtség nagyobb volt, inkább
csak megcsúsztunk, és mint a liszteszsák eldőltünk. Lili kicsit sírt – én értem
földet először és tompítottam. A bokám és a térdem azért egy kicsit sajog.
Szépen hazaértünk, kötöm ki a
bringát az udvari kerítéshez. Mit látnak szemeink… egy aranyos kis egérke vívja
haláltusáját. Mivel a bringatartón hagytam a szatyrunkat, ismét le kell mennünk
az udvarra – a kis állat addigra elveszíti a kaszással vívott tusát. Sic
transit… a gyerek pedig végre meglátja mi is a halál. Ez elmélkedésre késztet... a következő posztban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése