Miután a gyerekülés megfelelő
biztonsági szinten működik ismét, ma megpróbáltuk, ami tegnap nem jött össze. Irány
a Siegessäule. Jól megnézem a térképet, majd úgy eltévedünk, hogy csak na… Mert
a sok építkezés (a dübörgő gazdaság, na ja) átvariálja a még gyenge lábakon
álló kognitív térképemet. Szerencsére az iránnyal tisztába voltam. Lili néha megkérdezte,
merre vagyunk. Mondtam neki: fogalmam sincs. Ő pedig megvigasztalt, hogy ez
azért van anya, mert még sosem jártunk erre….
A célt elértük. Berlin fölött az
ég kék volt, s az arany-szobor úgy fénylett, hogy nem láttuk rajta az
angyalokat.
Na de a biciklizés… bárcsak Budapesten
is így lenne. A közlekedés teljes jogú része a kerékpáros. Az autók amúgy sem
kövérgázzal közlekednek a városban. Mindenki figyel mindenkire: a kanyarodó autós, a villamos, a
busz a bringásra és viszont A belvárost nem
a tömött sorban parkoló autók foglalják el.. Mindenki kivárja a sorát. Nincs dühöngés,
beszólás, dudálás. - Nem igaz, egyszer rám dudáltak! Egy hetes berlini ittlakás után felháborító!!!
És a forgalom mégis dinamikusan halad. A buszsávban
természetesen kapnak helyet a kerékpárok. Minden építési
túrásnál-ásánál-fúrásnál gondolnak a bringások helyére.
A kijelölt bringaúton nem
kolbászolnak sértve a gyalogosok. Majd minden behajtani tilos utcába behajthat
szembe a bringás. Ha a járdán mész, mert mondjuk gyerekkel vagy, nem néznek
görbén.
Egyszerűen nem éreztem azt az apró
gerincvelőmből felkúszó szorítást, amit a Nagykörúton tekerve (gyerek nélkül
is) érzek. Felszabadító volt.
Ja, és a gyerek megkapta a
Monchichit – retro Fal érzés után, retro játék dukál.
Betérve a játék, papírboltba –
kiváló németséggel kértem egy „klein Monchichit” és két képeslapot. Míg az üzlet
előtt álló apával konzultáltam, Lili megnyerhette magának az eladó nénit,
úgyhogy a képeslapokat grátisz kaptuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése