Humbolthain park a kiválasztott
felfedeznivaló. A park olyan, mintha a Margitszigetet kereszteznéd a
Gellérthegy sziklás, zegzugos részeivel és hozzáadnád a Népliget látogató közönségét.
Nos eljött az ideje, hogy közép-kelet európai fehér büszkeségünk behúzza fülét
farkát, mert bizony itt mi voltunk kisebbségben. Itt jól lehetett látni, hogy
milyen színes bevándorló, lakó - táborral bír Berlin. Ültek, piknikeztek,
sportoltak, sétáltak, olvastak, beszélgettek. Élvezték a vasárnapot.
Körbebicikliztük a parkot, néhol pedig toltuk a bringát annyira meredek volt az
út.
Van itt
egy ún. Rosengarten, azaz „róuzsakert”, a feliratok tanúsága szerint vagy 60
éve. Betyármód néz ki, ahogy ülnek körben a népek (anya szerint pirézek,
szerintem óbég-ek: kora 30-as barátnők vagy négyen, miért is izgulnak egy
rózsakertre, de tényleg?), nézik a rózsákat, amik csoffadnak ebben a melegben,
és köpködik tele szotyival az utat, na és vannak a 70-as éveiket, tiniként
megélő pedomacik. Mentünk is, amint megtaláltuk a kiutat. Felejtős az egész, mi
másképp emlékszünk arra a 150 évre.
Áttekertünk a Volkspark am
Weinbergsweg-be, re … Ezer + 1 ember, korosztály 0-100-ig, napozott, olvasott,
röfögött, sörözött a pokrócaikon.
Van itt gyerekpancsoló, hangulatos evős-ivós
hely és egy hatalmas játszó, tele mindenféle izgalmas szerkezetekkel.
Körhinták, rendes hinták (apáknak is megfelelő), dimbes-dombos gumi hegység, és
egy beépített minitrambulin is, mindez brutálméretű homokozó alapon, benne nyugalommal
szoptató anyuka, sok szurtos kölök. Este fél hétkor még 28 fok. És eljött a
lázadó magyarok ideje. Apa fogta hátizsákját és elindult hideg sörért! A
játszótereken – nyilván – tilos alkoholt fogyasztani,
de
azért nem mi voltunk az egyedüli Ausländer-ek, akik nem értették a kisbetűs
részeket a bejáratnál levő táblán, ahol minden hülyének minden ki van
írva/rajzolva, mit lehet és mit nem illik. By the way mindenki szarik rája, míg
nem jön egy überbiorobot anya, aki ferdén néz rád, mert zsírtartalmad 10%
fölött van.
Éppen akkor ért oda két apuka és pukkantották a söröcskét, miközben egy nagyobb
kiterjedésű család megterített óriás pizzájának egy kevésbé hepe-hupás
gumidomboldalban.
Egyébként nem tudom szabályozza-e
valami az utcai sörözést, de itt úgy bringáznak, sétálnak kicsi gyöngyöző
italaikkal a kezükben az emberek, ahogy én az ásványvízzel se szoktam.
De
komolyan! Olvassuk épp a híreket, ahogy a bringásokat szopatják: jutott
eszembe, hogy amire hivatkoznak, hogy ugyanis a kerékpárosok okozta balesetek
száma nő, csak nézőpont kérdése. Itt szinte elképzelhetetlen ilyen baleset,
ugyanis az autósok inkább megállnak, sőt visszatolatnak, hogy elengedjenek, nem
megölni akarnak. Komolyan kérdem milyen maradandó sérüléssel járó balesetet
tud/akar okozni egy bringás egy autósnak? Azon a véleményen vagyok, hogy a
KRESZ leginkább az autósokra, legkevésbé a gyalogosokra vonatkozzon. Az erősebb
figyeljen a gyengébbre és minden helyzetben a gyengének lehessen igaza.
Különben soha nem lesz változás, a gazadagok mindig nyerni fognak, a gyengék
meg veszítenek.
Áttételesen:
ami otthon elképzelhetetlen és erről jut eszembe, hogy a szociális ellátásban
részesülők, a belépők áránál egy kategóriába esnek a diákokkal és a
nyuggerekkel, hogy legyen „hozzáférésük”, ne legyenek elzárva a kultúrától.
Munkanap. Lilivel kettesben
indulunk játszó-felfedezésre. Sitty-sutty oda is találunk. Kezd összeállni a
kép, hogy mi merre van! Ámulunk-bámulunk, sarazunk, pancsolunk. A nap ezerrel
süt. 
Az ijedtség nagyobb volt, inkább
csak megcsúsztunk, és mint a liszteszsák eldőltünk. Lili kicsit sírt – én értem
földet először és tompítottam. A bokám és a térdem azért egy kicsit sajog.
