Két gyerekkel Berlinben 1.0

Szociális hálónk az utolsó hetekre szövevényessé vált. Vendégek, találkozások.

Schönefeld másfél órára van tőlünk tömegközlekedéssel. Barátaink Budapestről, a gépről hívnak, mire a reptérre érünk ők már leszálltak. Ennyire kicsi a világ. Az utolsó héten egy 6 évessel bővültünk. A 4,5 éves boldogan említi, hogy végre itt a barátja. És tényleg.

De együtt kulturálódni… Míg a játszótéren meglepően fedeztem fel, hogy ülhetek és napozhatok, de amikor mondjuk az „Új Zsinagógába” szaladgálnak a tóratartók között, ad némi feszült felhangot az elmélyülni vágyásnak.

De ne legyünk sem igazságtalanok, sem elégedetlenek. Ez a két gyerek déltől este hétig rótta velünk Berlin utcáit, a nagyobb saját bringával, többször úttesten (ugye ez nem Budapest) biztonsággal közlekedett.

A sétálgatás és a nagyobb gyermek városi biciklizéshez szoktatása mellett elsőként az Új Zsinagógát vettük célba.  És csalódtunk. Az épület gyönyörű arany kupolája, a nép és vallásának misztikuma, mindez Berlinben… ennek valamiféle megjelenését, megélhetőségét szerettük volna látni.

Az épület nagyon megsérült, nem túl sok marad belőle és a 80-as évek végén kezdték el restaurálni. Inkább központ, mint zsinagóga, hiszen a vallásgyakorlás helye, maga a templom ma már nem létezik. Fel lehet menni a kupolába egy állandó és egy időszakos kiállításra – mindegyikre külön, adott összegért. Fényképezni meg nem lehet.

De az egész mégsem tudta megmutatni milyen lehetett az élet a háború előtt, közben, utána Kelet Berlinben. 

 

Szerencsére a délután kárpótolt mindenért. A Reichstag kupolájába viszont felmentünk. Apát összeszedjük a bejárat előtt, hogy munkában megfáradt elméjét szórakoztassuk.

Két útja van a kupolába bejutásnak. Mert ha az egyszerű halandó odamegy, sorban állhat és előjegyezteti magát – nyilván aznapra sok esélye nincsen. Vagy az alábbi linken tájékozódik és jelentkezik.

Mi online jelentkeztünk és az adott időpont lefoglalásáról e-mailben kaptunk visszajelzést és megkérnek, hogy 15 perccel előtte légy ott. Mert ingyen és szabadon be lehet menni, de nagyon komoly biztonsági procedúrán kell átmenni és bizonyos időközönként és bizonyos mennyiségű embert engednek be. Zsilipelnek, átvilágítanak, liftbe zsúfolnak (Engem például egy marcona katonanő igen szigorúan átmatatott. Lili meg nagy szemeket meresztett) . 

A wc-re egyenként mehetnek be a vizelni vágyók, a WC-s néni szólít: näschste Dame…

Apa szerez egy audigájdot (kizárja a két csipogó jószágot)! Hát igen, azt gondoltam, hogy majd ennek segítségével elmondhatom azokat az infókat, amikre oly kíváncsi a nép. Hát egyáltalán nem volt az. Így aztán maradtam a tudás egyedüli birtokosa ;). Azért egy mínuszpont, hogy a cuccokat nem lehet leadni/elzárni, mint egyéb helyeken, így a telepakolt bringástáskát cipelni kellett egész idő alatt.(Mekkora gondok, mi?))

Felérkezik az ember gyermeke a Reichstag tetejére – onnan lehet felsétálni az üvegkupolába. A tömeg eloszlik, a zsúfoltság okozta kellemetlen élmény helyét átveszi a puszta csodálat. Az ég kék, a nap beragyogja az üvegkupolát és Berlin lenyűgöző panorámájára tárul elénk.

Ott már senki nem vizsgál, motoz, nevel. Halványan átsejlik az ülésterem, ahol a képviselők dolgoznak. Mondom hangosan, hogy mindenki értse: dolgoznak (a demokrácián). Egészen hosszú időt töltünk gyönyörködéssel. A tetején széles kör alakú ülő-fekvő alkalmatosság. Lefekszel, feletted az ég...és itt olyan technikai részletekkel nyomták tele az ember fejét, melyekre csak a mérnöki zsenialitás a megfelelő kifejezés.

Még egy szolid sétára telik és egy 12-es pakk Dunkin Donuts a jutalmunk.  Mire hazaérünk hullák vagyunk.

Prenzlauer Berg – itt akarok lakni!

 

Miért is? Mert megfogott. Szavakkal nehéz visszaadni a hangulatát, úgyhogy képes dokumentáció következik.

Apa persze azt mondja sznob, elitista törekvéseim vannak, mert ez amolyan felkapott hely manapság (apának is tetszett, de lakni valahol többtényezős történet. Ezt a kompromisszumot nem biztos, hogy megkötném. Na!). A Zutikönyv azt mondja ez volt a 19. században Berlin legszegényebb és legsűrűbben lakott negyede. Az idők változnak.

 

 Pedig egyszerűségében rejlik a szépsége. A főúttól távolabb kis utcák rejtőznek, hatalmas fákkal, parkokkal és Fahrradstrassé-kal (utca bringások számára), amiken a megengedett sebesség autóval 10-30 km/óra között mozog. Minden sarkon játszótér – ugye ez egy 4 és fél évessel nem elhanyagolható szempont, már csak azért sem, hogy a szülők se unják meg a játszóterezést. A játszóterek és parkok körül könyvesbolt, kávézó-fagyizó-kebabozó-pizzázó.

Aztán itt van az Onkel Philipp játékműhely. Zseniális ötlet, kissé őrült emberrel, új és régi játékok garmadával a jelenből, a múltból és talán a jövőből is. Philipp bá begyűjtötte a világ összes játékát egy 100 négyzetméteres boltba. 

Nemcsak elad, hanem javít is, gyűjtőknek csere-bere lehetőséget biztosít. Mondjuk a használt játékok nem túl olcsóak (legalább is a Kiezkind-beli bolhapiachoz képest). Nyilván, ha itt dolgoznék, ez nem lenne kérdés – mert ahhoz képest nagyon is jó árai vannak. Hja, a rothadó kapitalizmus! 

Itt van  a Kiezkind, amiről már a bolhapiac kapcsán említést tettem. (Az ötlet egyszerű, mint az ék! Egyébként meg egy „közterest” nem látni, mondjuk kertészt se, és a parlagfű is égig ér a város közepén. Kíváncsi lennék arra, hogy a puding, allergiás németek miért nem basszák 5 millióra a kivirágzott és felmagozott parlagon heverő fűért „felelős” tulajdonosokat. Megkérdeztem a helyieket, hogy a sok ápolatlan park vajon az öko-biotudatossággal függ össze, vagy hogy. A válasz meglepő volt, nincs pénz lenyírni, kihúzni, rendben tartani. Érti ezt valaki? Miközben dübörög a gazdaság, a segélyek meg verik az otthoni diplomás béreket. Ha anya sznob, hadd legyek demagóg). Mindig rácsodálkozom: kávézó, sütiző, szendvicsező. Gyerek és felnőtt méretű asztalokkal. Beltéri homokozó a cudarabb időkre. Kipakolva a legkisebbeknek való játékok mellett számtalan műanyag, lábbal hajtós autó, hintapáci, roller, 3 és kétkerekű egyaránt. Aranyos gyerekeket össze lehet ereszteni, a szülő pedig elfogyasztja reggeli kávéját és megbeszéli mellette az élet és a pelenka tartalmának fontos dolgait.

Tartanak havi rendszerességgel gyerek-kultúr napokat, meseolvasással.

A játszótereken kölcsönjáték-állomás működik: azaz nagy Ikeás dobozva bédobálva a közösen használható játékok, aki akar, tehet hozzá a saját meguntjaiból (Erre a dologra se kellene azt a kérdést feltennem, hogy miért nem tud ez működni otthon? Most komolyan, hova a francba viszi a parasztja minden egyes alkalommal a műanyag szarokat a Városligetből? Nem lenne kényelmesebb, hogy semmit nem kell kivinni, mert ott van? Ááááááááááááááá!).

 

Aztán itt van az impozáns Víztorony, ami 1847-ben épült és az ország első vezetékes vízrendszerének tartalékait itt tárolták. A torony sötét oldala (ld. Szauron birodalma), hogy alagsorában volt az első „korai koncentrációs tábor”, ami inkább rögtönzött börtönként szolgált az 1930-as években a lázadó kommunisták, egyéb rendszerellenes elemek és a zsidók számára. Ma lakóháznak tűnik, olyan, mint egy elvarázsolt kastély

 (A KZ-re vonatkozó táblát ugyan nem találtuk meg, ellenben a játszón – hol máshol – egy zseniális, manuális markológéppel lehet a gyerekeket elkápráztatni és megismertetni a világ csodáival. Történt is ez, apa megmutat, markol, majd egy elhullajtott köldökcsonk felszínre kerülésével át is mentük a majd minden játszón található beépített trambulinhoz).

A Kulturbrauerei – azaz kultúr-sörfőzde, hatalmas épületkomplexum korábban a Schultheiss sörgyárat szolgálta, ma szórakoztató és kulturcentrum.

  








Itt vannak a kedvenc parkjaim: Kollwitzplatz, Helmholzplatz, Humannplatz és  néhány pillanatkép!

Schloss Charlottenburg

Szent Ég! Napjaink vannak hátra, ide nekem Berlint. Még egy kastélyt sem láttam – leszámítva kívülről - kerékpáros perspektívából a köztársasági elnöknek otthont adó Schloss Bellevue –t a Tiergartenben.

Guglimepszbe megnézem, alig 12 km. Ez nincs messze (de azt nem írták, hogy az út gyakorlatilag felfelé megy végig). Az idő ismét esőre áll. Esőcuccokkal felmálházva elindulunk. Enyhén kidögölve érkezünk meg – nem tudom fázom-e vagy sem (utóbb kiderül, hogy jól megfázom). Gyermek, miután a bringásülésben, szélvédetten végigüli a túrát – rákezdi a „kergetőzzünk!” című műsorra. Nyilván már csak erre vágytam.

A kasszánál hosszú sor kígyózott, úgy döntöttünk megelégszünk a kastély kert adta szépséggel. Lili nem igazán elégedett, sok a séta, kevés a számára is izgalmas látvány. Hiába próbálom győzködni, hogy nézd, milyen szép aranyozott fotel van a koncertteremben...

 Elsétálunk a Mauzóleumig, ahol 2 Juróért megtekinthetnénk Lujza királyné és egyéb Hohenzollern dinasztiához tartozó nemesek felséges sírhelyeit. De továbbállunk. Egyszer csak a fejünkre esik egy makk. Gyereknek ugyan a gravitációval kapcsolatos különleges belátásai nem születnek, de rájön, hogy egy kastélypark is tartogat izgalmakat. Az angolkert tényleg látványos, a tóban úszó, látogatókat szolidan tarháló kacsák is bájosak. Én meg fázom, nagyon. A nyári lak megtekintése csak a kastélybelépővel lehetséges - ezt pedig mi nem váltottunk.

Másfél óra elteltével továbbállunk Berlin egyik legnagyobb bringaáruházába – táskanézőbe.  

Kissé bizonytalanul közelítek a cél felé – és a kerékpár úton a menetiránnyal szemben haladok, vesztemre. Egy kissé idegbeteg figura teljes lendülettel és kitérési szándék nélkül jön felém és az öklét rázza… Annyira elszoktam a bringázás közbeni attrocitásoktól, hogy majd kiugrik a szívem – pedig istenúccse nem vagyok az a csendes típus.

A boltban a Gyermek megőrül, hogy legyen neki zára. És lesz. Szép kék, mert mint állítja már leszokott a rózsaszínről. És lesz neki pónis csengője is. Áll a begyűjtött kincsekkel és olyan szemekkel tekint rám, hogy nemet alig lehet mondani.

Potsdamer Platz

Szombaton végre a Németországban fellelhető szociális hálónk egy fonalába belekapaszkodtunk – kevésbé metaforikusán: Tőlünk 100 km-re élő magyar barátainkkal találkoztunk. Egész napos program – a magyar játszótársara kiéhezett gyerekek összehangolódása megindult...

Közös vasárnap. Menni kéne, menni kéne…

Pihenni is kéne – de időnk oly kevés maradt. Fáradtak vagyunk, de szedjük ki a városból, amit gyerekkel adni tud.

A Potsdamer Platz jó választásnak tűnik. Könnyen bejárható, színes, érdekes. Közepén az első elektromos közlekedési lámpával.

A teret a második  a második világháború utolsó berlini csatájában a földdel tették szinte egyenlővé, a FAL pedig kettéválasztotta. 1992-ben kezdték el újra (újjá) építeni. Mondhatom nem sikerült rosszul.

A Fal néhány eleme összegraffitizve és a világ összes nemzetének gyermekeinek szájából megrágott rágóval megtapasztva könnyen észrevehető. A Fal elemei között fotók az "ilyen volt, ilyen lett" állapotot mutatják.

Berlin fölött az ég

A tér egyik része mini-Amerika. Felnézek az égre és megelevenednek New York felhőkarcolói. A Sony Center ultramodern épületegyüttese számos irodának, kávézónak, Berlin legnagyobb mozijának ad otthon. Itt található a Film-Múzeum többemeletes kiállítása is.

 

 

 

Itt állt a Hotel Esplanade – ami a háború előtti világ luxusának emlékezete. A térrel együtt került igen romos állapotba. A Sony Center építésénél kikötötték, hogy ezt nemcsak helyre kell állítani, de be is kell építeni valamilyen módon ebbe a nagyon is XXI. századi üveg-palotába. Mivel néhány méterrel távolabb állt jelenlegi helyétől, így légpárnákon szállították át.

Szóval a szálloda üzemel, étterme üzemel. Az új üvegvitrin mögött őrzi a régit. S erről is az jut eszembe, hogy Berlinben nagyon sok minden fér meg, el egymás mellett zavartalanul, sajátos harmóniában egymással.

Ami pedig gyerekekkel együtt élvezhető program lehetett volna (de Berlin visszavár) a Legoland. Odáig jutottunk, ha neten rendelsz jegyet, akkor olcsóbb...