Pillantás az Unter den Lindenre

A délelőtt újabb játszótér-felfedezéssel telt. Lili nagy örömmel csak „megyünk megint felfedezésre” felkiáltással aposztrofálja, ha elindulunk a városba.

Most a Bernerstrasse környékére tekertünk, ahol a várakozásunknak megfelelően szinte gyerekmentes, ámde lombos fákkal tarkított játszótér fogadott.  – basszus nem vittünk pingpongütőt! (Mer’hogy az amúgy majd töküres lakásban ott árválkodott 2 pinyóütő, - jónyer-klampár - és minden játszón van vagy 2 asztal. Megvilágosodtam. A szülők ne csak a kölyköket bámulják bambán, meg amúgy is könnyebb 20 dekával, mint könyvet cipelni;), szóval pinyózni fogunk, ha nem felejtjük elvinni magunkkal. Eddig mindig otthon maradt;), marad a bambulás meg a mászóka, rettegve, hogy mikor jön Böhm úr és mondja, hogy takarodjon le apuka, ezt nem magára tervezték…) Majd legközelebb. Lili úgyis megköveteli, hogy csússzunkmásszunk vele. És mint már említettem, nagyon nincs ellenünkre, NA!

Délután végre az örökké csipogó gyermek nyomott egy Mittagspause-t. De nem ám csak, mert fáradt volt, neem. A minap a belvárosban járva felfedeztük, hogy a Bundestag épületén este, sötétedés után (ami itt cirka fél 11 – szerencse, hogy nem mentünk északabbra) fényjátékkal kísért vetítés van szerdától-szombatig. Hát ez számára izgalmasnak hangzott.

Fel is kelt este 6-kor. Összeszedtük magunkat és elindultunk az Unter den Linden felé.

Mindenhol rendőrök állig beöltözve, kerítés, lezárás… No, gondoltuk nem fogunk ma itten bazseválni, meg fényjátékot nézni.

Úgy tűnik, a Hitler elleni 1944. július 20-án történt – sajnos nem történelmi fordulatot hozó – merényletről emlékeztek meg. A készültségből ítélve Obama is jöhetett volna Putyinnal karöltve éppen.

Úgy döntöttünk az Unter den Linden (ma már alig látható hársfái alatt) sétálunk egyet. Az út – furcsa mód  - átépítés alatt van. A Bebelplatzon az 1933. május 10-én történt könyvégetés emlékét keresve is alig találtuk (persze ez is fel van túrva egy kicsit). Mondjuk nem is lehet büszkélkedni ezzel. Heine prófétikus sorai olvashatók a földbe mélyesztett kis táblán: „Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket égetnek."  - és ezt nem tegnap mondta, hanem úgy 1820 körül.

A séta során minden díszesre festett medvénél tiszteletünket tettük. Az orosz követségen felfedeztük a jól ismert sarlóskalapácsos címert (az idő örök).

Mire visszaértünk a Brandenburgi kapuhoz – minden kordonok el voltak bontva (ezt apa éles ésszel kilogikázta, hogy így lesz….) Semmi sem mentett meg bennünket az esti fényjátéktól. Lili időközben beleszeretett a fényképezésbe és nyomkodja a gépet, mint süket a csengőt. Rég nem készült rólunk annyi közös kép, mint mostanában…fog.